Tavaly születésnapi ajándékként a Börzsönyi Kék Túramozgalom igazolófüzetét kaptam. Gondolhatnánk, hogy a férjemnek nem volt nehéz dolga, mert ezt kértem, de közel két hónapos késéssel érkezett meg a várva várt boríték. Így végül nem 2023-ban, hanem idén, 2024-ben vágtunk neki a 65 km-es kalandnak, pont az idei születésnapomon.

Miért kéktúra és miért kék sávos jelzés, ha nem is az Országos Kéktúra része?
Azért, mert hazánkban a kék az ország- vagy tájismertető túramozgalmakat jelöli, nem csak az OKT útvonalát. Ezért is van az, hogy a Börzsönyi Kéktúra, a Kohászok útja, vagy a Balaton-felvidéki Kéktúra mind a kék sávos színt viselik.

Első nap: Diósjenő > Bernecebaráti

Vasárnap reggel a Nyugati-pályaudvarról Vácra vonatoztunk, hogy aztán átszálljunk a kis pirosra, amellyel elzakatoltunk Diósjenőre. Az állomás mögött található az első igazolópont. 8:30 körül el is tudtuk kezdeni a három napos kalandot.

A boltoknál jobbra térünk le, majd pincék között sétálva egy templom háta mögött, majd a temető mellett elhaladva köszönünk el a településtől. Egy kilométer múlva még pár házzal és egy idegesen ugató kutyával találkoztunk. Két kerítés között vezet tovább az utunk, amely sarkán finom, frissítő víz csordogál.

Az erdőben tovább sétálva pár kisebb béka ugrándozott a talpunk körül. Egy fakitermelést egyre hangosabban hallottunk, majd a közelében el is haladtunk. Nagyjából négy kilométer után érkezünk el a második igazolókódhoz, a Kámori-völgyben. Egykoron itt a Kámori erdészlak állt, hűlt helyét ma már pihenő jelzi. Nevét a 662 m magas Kámor-hegyről kapta, amely a közelben található.

Ezt egy kicsit meredek, de nagyon sáros rész követte. Szerencsére járható volt, bár egy ponton meg kellett küzdenünk, amikor a cipőnket nehezen engedte a sár marka. A magas tölgyek között sétálva párszor információs táblákkal találkoztunk, amelyeken a Life4Oak Forests projektről olvashattunk többet (változatos erdei élőhelyek kialakítása a biológiai sokféleség érdekében).

Olyan hét kilométer megtétele után az egykori Szondi-kulcsosházhoz, a most már Pénzásási Erdei Turistaháznak nevezett épülethez értünk. A ház kívülről nagyon takaros és modern, 2013-ban újították fel. Mellette több pad, tűzrakóhely és esőbeálló is található. Ottlétünkkor három nagy katonai sátor állt az udvarán.

Pár méterre található egy parkoló és egy kis rét: ez a Pénzásás (419 m). Egykoron a Kámor-hegyen álló vár ura, Kámor rablólovag egy vasfazéknyi aranyat rejtett el vagy a várban, vagy annak környékén. Több száz éven át keresték a pénzt, de nem találta senki. Valószínűleg innen kapta ez a nagy kereszteződés a nevét.

Tovább haladva az erdőben, a török asszony útját követve megérkezünk a drégelyvári elágazáshoz, ahol begyűjtöttük újabb igazolókódunkat. Innen csak pár méter kitérő megtekinteni a várat, amelyet nem hagyhattunk ki.

Könnyű lenne a Drégely váráról szóló bejegyzésemre hivatkoznom, de amikor a blogomat költöztettem, sajnos pont ez az egy cikk elveszett. Ez volt a legolvasottabb, s egyben talán a szívemhez legközelebb álló is, mert nemcsak a szüleim, hanem mindkét ágról több elődöm is Drégelypalánkról származik - így számomra ez a vár a legkedveltebb. Felsétáltunk az egykori erődítménybe, lenéztünk a falura, a környékre, a Börzsöny szívébe bámulva ültünk, eszegettünk a várfalon napozó gyíkok társaságában.
Poroljuk le a történelem és irodalom órákon hallottak emlékét egy kicsit: a vár 1270-80-ban épült, 444 méteren. Ali budai pasa 1552 júliusában vonult fel a vár ostromára 12 ezer fős seregével. Ezzel szemben a helyőrségben mindössze 146 katona volt, Szondy György várkapitány vezetésével. Az alsó palánkvárat a török felgyújtotta, majd a felsővár kaputornyát a tüzérség lerombolta. A magyarok a gyalogsági rohamokat mind visszaverték, majd az ostrom harmadik napján az életben maradt katonák kitörtek, és Szondy kapitánnyal az élen mind hősi halált haltak a véres közelharcban. Csak Szondy két apródja, Libárdy és Sebestyén maradt életben.
A hősies várvédelemről Tinódi Lantos Sebestyén Krónikájából és Arany János: Szondy két apródja c. verséből ismerjük a részleteket.
1593-ig török őrség szolgált itt, majd magyarok használatában volt egészen a 17. század második feléig, amikor elhagyták. Innentől a vár állapota folyamatosan romlott. A Drégelyvár Alapítvány folyamatos feltárásokat, állagmegóvást tervez és kivitelez. Nemzeti örökségünk és történelmi emlékhelyünk.

A faluban olykor még ma is felzendül a rövidke "csatakiáltás":
"Drégelyvár régen áll,
Szondy György nem hátrál,
Hurrá-hurrá-hurrá!"

A kék sávos jelöléseket követve a Sárkány-törés (458 m) felé haladtunk tovább a hegygerincen, amikor sorjában egyre több gyermek jött velünk szembe, kezükben térképpel és tájolóval. A velük tartó felnőtt zárta a sort, megkérdeztem tőle, hogy mit csinálnak, mert nagyon megdobogtatja a szívemet ez a látvány. Kiderült, hogy Trefortosok, és éppen nomád táborban vannak.

A Kőkapunál, amely név remekül leírja a tájat, kicsit felfelé caplattunk, majd aztán a jelzések egy vékony ösvényre vezettek. 1-1,5 kilométert egynyomvonalas, rézsűs útvonalon (kicsit meg is fájdult tőle a csípőm) tettünk meg. A magas bükkök között kisvirágú nebáncsvirág szőnyegek terültek szét bármerre néztünk, bár olykor csípős csalán is elvegyült köztük.

Ezt hosszú kilométereken át tartó sár követte, amelyben különböző sár balett mozdulatokat gyakorolhattunk. Az Ötholdasnál felcsillant a szemem: februárban erre jártunk Regina barátnőmmel, innentől a célig ismerem a terepet. 
Ötholdas, Lőrinc Ignác szőlője, Víg Gyuri földje, Csitári-kereszt, írtványok, mészdombok. Hú, azok a mész dombok…most se voltak kegyesek, csak úgy cuppogtunk a sárban.

A hegygerincről lecsorogva, utolsó megpróbáltatásként szűk, meredek, sárhalmokon kellett lejutnunk. Volt olyan rész, ahol a sáron állva az akaratom ellenére lefelé csúszott a cipőm. Kis pingvin módjára leküzdöttük az akadályt, aszfaltnak ennyire talán még sose örültünk.

Begyűjtöttük a bernecebaráti kódot is, majd aznapi szállásunkhoz, a Kőris Vendégházhoz sétáltunk. Kényelmes, hűvös, modern, jól felszerelt, jó áron foglalható házikó.

Infó: Börzsönyi Kéktúra 
Útvonal: Diósjenő > Kámori-völgy > Pénzásási Erdei Turistaház > Pénzásás > Drégelyvár > Sárkány-törés > Ötholdas > Csitári-kereszt > Bernecebaráti
Táv: 23,6 km
Szint: +680 m ; -750 m
Mozgási idő: 5:56
Egész idő: 7:54

Második nap: Bernecebaráti > Nagybörzsöny

Reggel kényelmesen indultunk, nem rohantunk. A Nagyboldogasszony templom előtt sétáltunk el, amely mellett kis távolságban két temető is található. Két olyan ember is nyugszik itt, akikről érdemes beszélnünk. Egyikük Szokolyi Alajos (1871-1931), Magyarország első újkori olimpiai érmes sportolója. 1896-ban, Athénban, 100 méteres síkfutáson bronzérmet hozott el. Másikuk Sisa Pista, azaz Benkó István (1846-1910) a börzsöny utolsó, de talán leghíresebb betyára. Kalandos életében vérdíj volt a fején, volt is ellene hajtóvadászat, majd 20 év börtönre ítélték. Megszelídülten Bernecebarátin kezdett új életet, vadőrnek állt. A faluban sokan nem is tudták, vagy nem hitték el, hogy ő a híres Sisa Pista, annyira szelíd volt.

A temetők után az egykoron használt borospincék között vezet utunk, majd a két falu közötti réten sétálunk tovább. Kemencén kicsit hiányosak voltak a jelzések, de ismerjük a járást. Hétfő volt, így a kisvasút nem üzemelt, nem tudtunk rá felszállni. Ahogy bandukoltunk az aszfalton az eső is eleredt. A Feketevölgy Panzióban iskolás gyerekek üdültek, ezért zárva volt. Az épület fedett tornácán kicsit megpihentünk, ettünk egy-egy almát. Közben az eső is visszavett, majd lassacskán elállt.

Megérkeztünk hazánk számomra legkedvencebb részére: a Csarna-völgybe. A két és fél kilométer hosszú szakaszon a Csarna-patak az úr.
Az 1913-ban a patak árterében épült erdészeti kisvasutat főleg faanyag és erdei munkások szállítására használták. Felfelé lovak húzták a kocsikat, visszafelé pedig fékezve gurultak. Sokszor ideiglenes pályát fektettek le, majd amikor a kitermeléssel végeztek, felszedték azt. Az '50-es és '60-as években hagyták abba a munkálatokat. A patak többször is kiáradt, a legjelentősebbek 1995-ben és 1999-ben voltak, amelyek során hidakat, töltést és olykor a síneket is elmosta a víz - így tehát a pálya tönkrement. Ezért is vannak a mai napig a roncsok olykor a patakban, vagy mellette.

Legutóbb két éve jártam itt, azóta történt pár változás. Időnként a patak másik oldalán vezet már a kék jelzés, mert a régi részét elmosta az ár. Több helyen is veszélyesebbé vált a patakon való átkelés, erre is figyeltek: néhol vastag fából készült átjáró hidat fektettek le. Ötször keltünk át a patakon, kétszer az említett módon, az elején kidőlt fákon, egyszer köveken s egyszer kiesett vasúti talapzaton. Bár közben néha esett, ottlétünk nem volt szenvedős, jól lehetett haladni, szép és izgalmas volt.

Születésnapi csoda volt, hogy aznap két foltos szalamandrával is találkoztunk: egy a patak partjához közel sétált, egy pedig jóval a Hamuház feletti sáros ösvényen pihent.

A Hamuháznál (387 m) felvéstük az újabb igazolókódot, majd egy kis meglepetés várt. Előző nap két barátom erre vezetett túrát, amely során elrejtettek nekem egy kis születésnapi ajándékot. Volt is meglepetés, öröm, boldogság - ezúton is köszönöm szépen nektek! 

Ezt saras, széles erdészeti úton való felfelé menetelés követte. Amikor a piros kereszt jelzéstől elköszöntünk, jobbra fordulva ereszkedni kezdtünk a hegyoldal sűrűn nőtt fái között. Hamarosan megérkeztünk egy újabb check pointhoz, Bányapusztára. 2021 márciusában már jártunk itt, akkor éppen havas volt a környék. Furcsa volt most zöldben, magasra nőtt lágyszárúak között látni a házat. A hely neve onnan ered, hogy az 1800-as évekig ércet bányásztak a környéken. Az erdészház régen bányászházként üzemelt.

Az eső újra lecsapott, a maradék hat kilométert tempósan, a Börzsönyi-patak menti széles erdészeti úton haladva folytattuk. Ismertük a környéket, anno bejártuk az itteni kék sávos jelzést, aznapra elegünk volt a sárból.

Nagybörzsönyre megérkezve a település főterén megnéztük az igazolást, majd betértünk aznapi szállásunkra, amely a Malomkert Panzió volt. Születésnapom révén félpanziós ellátást kértünk. Pozitív csalódás volt, hogy az étlapon szerepelt grillezett tofu, ami méghozzá nagyon finom is volt rizzsel, sült krumplival és házi káposztasalátával - elégedett és boldog voltam ettől az ételtől.

Infó: Börzsönyi Kéktúra
Útvonal: Bernecebaráti > Kemence > Feketevölgy Panzió > Csarna-völgy > Hamuház > Bányapuszta > Nagybörzsöny
Táv: 20,70 km
Szint: +845 m ; -800 m
Mozgási idő: 4:56
Egész idő: 5:53

Harmadik nap: Nagybörzsöny > Szob

Utolsó napunkon reggeli után az étteremben elkértem a Börzsönyi Kéktúra pecsétjét, hogy annak lenyomatát is begyűjtsük az igazolófüzetünkbe - érdemes, nagyon szép.
Még a település egyik kék kútjából nyertünk aznapra vizet magunknak, mert a szálláson a hideg víz is langyos volt.
Este s hajnalban nagy esőzések voltak, így aznapra minden, de tényleg minden vizes volt - bár legalább napközben nem jött újabb égi áldás.
Vándortúránk mára tartogatta a legkevesebb kilométert, bár a legtöbb hullámvasutazást és kemény emelkedőket is.

A faluból kisétálva a Farkas-völgyben sétáltunk, majd a Gránit-patakkal való találkozást követve folyamatosan haladtunk felfelé. Egy kis tisztáson a térdig érő füvek eláztatták lábainkat. Az utolsó 700 méter volt a legkellemetlenebb, itt kemény kaptató várt reánk. De jutalmunk a tetején álló Koppány-nyereg (451 m), amely egyben aznapi első igazolópontunk is. Az itt található asztalnál pihentünk, ettünk egy-egy almát. 

A nyeregtől véletlenül egy jelöletlen, de markáns úton kezdtünk el ereszkedni a kerítés mellett. Utólag jöttünk rá, hogy a mellette lévő ösvény a kék, de hamar egybe fonódott a kettő, és egy legelő őzzel is találkoztunk menet közben. Utána viszont jött a kaland: a jelzés le van szürkével festve, bár többnyire inkább csak maszatolva, mert jól láthatóak még így is. Az ösvény kevésbé járt, kevésbé markáns, mint az eddigi utak, s a fű is magasabb rajta. De a Mapy is azt mondja, hogy jó helyen vagyunk, így hát erre haladunk tovább. Átkelünk a Letkési-patak felett, majd megtesszük életünk egyik legrosszabb száz méterét: a talpalatnyi ösvény épp hogy csak látszik, fej fölé érő tüskés növények és csalán mindenhol, mindezt egy sáros domboldalban. Hát ebből a mókából nem kértünk, de leküzdöttük. Mire innen kiérünk én fenék aljáig vizes nadrágot viselek. A következő kereszteződésben meglettek az új, felfestett jelek. Valószínűleg változott az útvonal, de az én pár hete frissült online térképem még a régit mutatta. Beszéltem ismerőssel, novemberben is ez az útvonal volt még. Arra tudok gondolni, hogy amin véletlenül jöttünk le ösvény, azt kellett volna tovább követni, de azon egy hatalmas nagy kidőlt fa miatt nem láttuk az új jeleket.

Ezen emlékezetes élmény után megkerültük a Fekete-sár nevezetű kis tavacskát, majd a hegyháton futó egy nyomvonalas kaptatón felmásztunk a Széles-hegy tetejére (499 m), ahol begyűjtöttük az újabb igazolópontot. Tetején szép, tágas kilátás fogad, csak a fák, bokrok miatt nem volt teljes a látkép.

Onnan lemásztunk, majd a sárban sokáig meneteltünk tovább, mígnem 2,9 kilométer megtétele után elértünk a Pribék-tisztásra (350 m), ahol egy újabb igazolókód várt. Ránk fért volna egy kis pihenés, a cipőm is teljesen beázott már, de nem volt hova leülni, tovább haladtunk. Végül a Nagy-Galla oldalában volt pár hívogató szikla az ösvény szélén, itt tartottunk pihenőt, ettünk, lábat szárítottam és zoknit cseréltem.

Balra letértünk ahol a fán egy kis feszület lóg. Folyamatosan ereszkedünk, fakivágások nyomán mély árkok és nyomok vannak a sárban, nehezítik utunkat. Megérkezünk a Bakancsos-kunyhóhoz, amely a Bakancskoptató munkáját dícséri . Sokáig nem maradtunk, mert minden vizes volt, így kényelmetlen lett volna üldögélni.

Átkeltünk a Misa-réti-patak felett, amelynek a tejeskávé színű vize még sok kilométeren át kísért minket. A széles úton könnyedén tudtunk haladni, kétoldalt olykor vasúti töltés kövei hevernek. Egyszer jobbra tőlünk látszik a Vasutas-forrás a patak túloldalán.

Kiérünk a Misa-rétre, ahol két méter magas csalán állja az utunkat. Marci fog egy hosszú botot, s azzal veri, hogy utat csináljon. A túloldalán aszfaltos útra érünk, de ezen csak öt percig sétálunk, mert balra fordulva átkelünk a vasúti síneken, majd a Kerek-hegy vonalán haladunk enyhén felfelé az erdőben. Később kiérünk egy mezőgazdasági területre, művelt s műveletlen földek közé. Sok (gyógy)növény fellelhető, a szivárvány szinte minden színében. Balra tőlünk kimagaslik az egykori andezitbánya. Ahogy a földek között sétáltunk, előttünk jó pár méterrel egy barna nyúl ugrált az ösvényen.

Kiérünk egy útjelző táblához, ahol a Sukola-kereszt igazoló jele vár ránk. Innen már csak három kilométer a vasútállomás, de addig még széles, murvás mezőgazdasági úton haladunk, amelyről már látszik Szob városa, a Duna, és a túlpartján futó Visegrádi-hegység. Az egykori TSZ-nél lyukas aszfaltra változik alattunk a talaj, majd hamar megjelennek Szob első házai. Végállomásunk a szobi vasút- és buszállomás, ahol az utolsó igazolókód vár reánk. Amíg vizet merítünk, feltűnik az állomás épületén egy emléktábla: itt élt Kodály Zoltán 1 és 3 éves kora között. Felszállunk a vonatra, amely egy óra alatt elvisz Budapest szívébe, a Nyugati-pályaudvarra.

Infó: Börzsönyi Kéktúra
Útvonal: Nagybörzsöny > Koppány-nyereg > Fekete-mocsár > Széles-hegy > Piribék-tisztás > Bakancsos-kunyhó > Sukola-kereszt >Szob
Táv: 20,50 km
Szint: +765 m ; -820 m
Mozgási idő: 5:13
Egész idő: 6:55

A 65 kilométeres túrán alig találkoztunk emberrel, s csak néhány kisebb falut érint az útvonal. Ezek miatt nagyon varázslatos és közkedvelt a Börzsöny egyébként is. Bár az egyik sarokban a csönd és a nyugalom volt a főszereplő, a másik sarokban a sár és a kullancs. Ezek kéz a kézben jártak mind a három napon.

Megtudtam, hogy több fajta sár is létezik: sötét sár, világos sár, tapadós sár, csúszós sár, cipődet nem eresztő sár, oldalra csúszós sár, előre csúszós sár, madárfészek sár, nyomvonalas sár, árok sár, keréknyomos sár, cuppanós sár, balettozó sár, mozgólépcsős sár.

További fényképek, sztorik, érdekességek:
Facebook
Instagram