Július vége felé visszatértünk Kőszegre, hogy befejezzük az első szakaszt, immár sík terepen. A hosszú, egyenes utak menetelésre sarkalltak bennünket, nem volt nehéz új egyéni rekordokat felállítanunk. Ingerszegényebb a környék, de így is sok élménnyel lettünk gazdagabbak.
Az előző kirándulásról, amely Velemet, Írott-kőt és Kőszeget érintette, itt olvashatsz. 

Péntek délután a Keleti-pályaudvarról induló vonattal Szombathelyig mentünk. Az állomás közeléhez érve nagy volt az izgalmunk, mert a szerelvény késéssel ért be (elkapott egy szép nagy nyári zápor), s féltünk, hogy le ne késsük a csatlakozást. Szerencsére a Kőszegre tartó vonat bevárta a késő IC-t, így három és fél óra után már Kőszegen is voltunk.

Nagyjából 1,5 km-t sétáltunk be a központba, majd elfoglaltuk a szállásunkat Hotel Írottkőben (az összes apartman teltházas volt, de ez a hotel se sokkal drágább, cserébe van reggeli). Később még elmentünk egy kis kora esti sétára az óvárosban és környékén, amely során rengeteg fecskét láttunk. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban olyan sok volt az égen, sajnos napjainkra a főváros környéken nagyon ritka látvány lett.

Szombat reggel korán indultunk, elmentünk a tömött piac, majd az óriási, 200 évesnél is idősebb platánfa mellett. Kicsit a Gyöngyös-patak partján haladtunk, hogy aztán átkeljünk felette, s aznapra elköszönjünk tőle. Egy kicsike emelkedő következett, átmentünk egy főúton, majd könnyedén emelkedtünk tovább a murvás úton. Hátrapillantva láthatóvá válnak a Kőszegi-hegység domborulatai. A harmadik kilométer környékén nagyjából egy kilométeren át a határ mentén sétálunk. Az előző napi eső miatt a párától nehéz volt a levegő. Az enyhén nedves homokban kis békák ugráltak el a talpunk elől. 

A kék egyszer csak balra fordul: itt kezdődnek a hosszú, egyenes útszakaszok. Jobbunkon s balunkon egyaránt óriási fenyvesek, egy kevés páfrány s más zöldellő aljnövény, előttünk pedig a széles, hosszú, egyenes út. A fák között óriás hangyabolyok magasodnak, de olyan sok, mintha hangya lakótelep lenne.

Az út egybemosódik a sok hosszú egyenesével, a monotonitást olykor egy kanyar töri meg. Az egyik ilyen kereszteződésben vettünk észre egy keresztet, amelyen egy csodaszarvasos festmény lóg.

Később ösvényünk összeszűkül, az erdő is tagolatlanabb, természetesebb lesz. Egyszer csak, pár méterrel előttünk átugrott egy őz. Öt perc múlva láttunk még egyet a fák között sétálni. Tíz perc múlva egy ifjú bak sétált át előttünk. Nemsokára egy kicsinyke természetes tóhoz értünk, egy szántóföld szélén, amelyben egy daru vadászott. Pár pillanat múlva két gólya szállt el. Csodálatos ezeket megtapasztalni s átélni! 

Nemsokára egy újabb elágazáshoz értünk: jobbra a Tömördi madárvárta. Hoppá, ezek szerint sikerült letérnünk kicsit a kékről, kihagytunk egy balra kanyart, mert nem láttunk jelet. Így kimaradt a Gradics-forrás, amit sajnáltam, de sebaj, legalább rengeteg állattal találkozhattunk.

Hét perc múlva elértük Tömörd szélét. A községben több attrakció is várja az ide érkező vándorokat, a legnagyobb az autóbusz fordulónál található: a váróban piros fotelek, könyvek, színes "vakáció" felirat, az ablak üvegén pedig kéktúra útvonal rajz!

A pecsét a templom melletti esőbeállós pihenőhelyen található. Fél tizenkettő van, éhesek vagyunk, így a kényelmes pihenőhelyen megesszük az ebédünket. A településről kifelé elsétálunk a 18. században épült Chernel kastélyok előtt, amelyek felújítás miatt nem látogathatóak.

A kék jelzéseket követve egyre több és több mezőgazdasági termőföld mellett megyünk el, melyek közül sok a repce (érdekes módon elnyílt, le nem aratott), de akad búza, napraforgó és kukorica is. Az ösvényen pár tíz méterrel előttünk egy nyúl pihent, de amint meglátott minket sietve távozott. Két termőföld között egy erdőn vágunk át, amely olyan széles, mintha egy sztráda lenne. Átkelünk egy aszfaltozott úton, itt megkerülünk egy nagyobb tanyát, amely során láthatjuk Bük településének háztetőit. Utána 3,5 km-en keresztül egyenesen haladunk a tűző napon. Először repce, majd napraforgó van mellettünk, majd egy idő után a széles, traktorjárta útból bokor-alagútba jutunk.

Kis idő után elhagyjuk a megművelt területeket, ismét erdőben járunk. Egyre több állattetemet láttunk (egér, pocok, vakond), de szerencsére élőket is: az egyik szellősebb résznél egy gidát és anyját, akik nem vettek minket észre. Egy fahídnak hála átkelünk az Ablánc-patak felett, majd egyre több a csalános, némelyik majdnem a fejemig ér. Miközben vigyázva áthaladunk közöttük, a jobb napokat is megért Vándortábor előtt vezet el utunk. Pár lépés után pedig az egykori Ablánc Csárda előtt találjuk magunkat, ahol egy újabb pecsételés vár. Az épületek romosak, a gaz óriási, és sok a meztelen csiga is. 

Bélyegzést követően aszfaltozott úton kell haladnunk, de 500 méter után jobbra kanyarodva elköszönünk tőle (ezt egy Mária tábla jelzi, sajnos a kék nem). Hihetetlen, de pár percig felfelé haladunk, sűrűn nőtt fák között. A következő nagyjából 9 km-en rengeteg a lepke és a pillangó, de sajnos a szúnyog is. Az erdő zsúfoltabb, újra ránk nehezedik a párás levegő. Egy vasúti aluljárón az áthaladást egy óriási pocsolya nehezíti. Ismét erdők és termőföldek váltják egymást, kezdenek már nagyon uncsik lenni. Egyszer csak kutyaugatást hallunk: végre közeledünk Szelestére! A faluban az Anita Presszónál pecsételünk, majd elsétálunk az arborétum bejárata mellett. A kert belépő nélkül megtekinthető, de idő hiányában mi most kihagytuk. Elsétáltunk szállásunkig, az Anna Vendégházig. Pár óra múlva ismét esett: remek, holnap se fog porzani az út.

Ezzel a nappal új egyéni rekordot állítottunk fel: ez lett az egy nap alatt megtett leghosszabb túrám (38 km), s egyúttal a leggyorsabb átlagtempóval megtett túrám is (5 km/óra). Mivel sík területen meneteltünk, ez nem volt nehéz, de ettől még teljesítmény, főleg majdnem 9 kilós táskával a hátamon.

Egész idő: 9:31 

Vasárnap a szállás elhagyását követően újra a kéken folytattuk utunkat, amely Szeleste után az M86-os autóút felett vitt át, hogy utána Ölbő-Alsószeleste vasútállomása mellett haladhassunk el. Hatalmas búzamező szélén sétáltunk sokáig, elmélyülten beszélgetve, amikor felvillant, hogy már rég el kellett volna fordulnunk jobbra. Telefonon rácsekkoltunk az online térképre s valóban, a kéket már elhagytuk. Volt egy nagyobb fán kék jelzés, ezek szerint hibásan: nem azt jelezte, hogy menj tovább egyenesen, hanem, hogy itt fordulj el. Remélem túl sokan nem nézik ezt be, de nem vennék rá mérget. Sebaj, legalább láttunk jó sok csigát! Átvágtunk a tarlón, majd egy keskeny, fákkal és bokrokkal tarkított részen haladtunk tovább, ahol megijesztettünk egy, a reggelijét fogyasztó őzet.

Megleltük a kéket, termőföldek közötti fás szakaszokon sétáltunk tovább, amelyekből aztán erdő lett. A szinte vonalzóval megrajzolt területeken a fákat kisiskolások sorrendjét idézve ültették el egykoron. Talpunk alatt ropog a murvás, kavicsos út, csakúgy, mint tegnap. 10-11 kilométerrel később megérkezünk aznapi első pecsételőhelyünkre, Bögötre, ahol egy macska fogad. Az árnyékban többet pihenünk, mint indokolt lenne, de jól esik elnyújtani az időt és lassan falatozgatni.

Bögötöt hátrahagyva ismét egyenesen haladunk tovább, nincs semmi újdonság. Egyszer vasúti síneken kelünk át, kicsit közúton haladunk, hogy aztán betérjünk egy sakktábla szerű erdőbe, amely után beérünk Csényére. A település nagyon rendezett, szép, a templom melletti fészek roskadozik a sok gólyától. A következő pecsétünk azonban nem itt, hanem Csényeújmajorban vár, ameddig aszfaltozott úton kell eljutnunk az enyhe forgalomban. Az újmajori kápolnához érve egyre melegebb van, nincs árnyék sem, ezért egy gyors pecsételést és kápolnamegnézést követően siettünk is tovább. 

Újra találkozunk a Gyöngyös-patakkal, nagyjából két kilométeren át mellette, a gáton haladunk. Az ösvényt eltéveszteni nem lehet, de azért néhány kék csíkos felfestéssel próbálták jelezni az utat.

Megérkezünk Sárvárra, ahol kicsit kiakadunk a pecsét elhelyezésének logikáján, mert az nem a logikus vasútállomáson vagy autóbusz-állomáson (szakaszhatárnál tömegközlekedési csomópontra szokták tenni) vagy a várnál van (régebben biztosan itt volt, mert a vár környékén még fent vannak a kék pecsét jelek), hanem a város déli részén, a Csónakázó-tó kellős közepén. A tó remek, nagyon szép, idilli, még kacsák is úsznak benne, amivel engem meg lehet venni, de nagyon fura, hogy egy ekkora városban csak egy pecsét van - ez is szembe megy a gyakorlattal.

Meglett az utolsó pecsétünk is a kétnapos túrán, időben voltunk, ezért üldögéltünk, ettünk, kacsákat néztünk, s csak kényelmesen indultunk tovább. A várig visszamenve, majd onnan a kék kereszt jelzést követve juthatunk el a vasútállomásig, amely kicsivel több, mint két kilométeres távot jelent. Sűrűn, láthatóak a piktogramok.
Budapest felé 2 óránként megy a vonat, Szombathely és Déli-pályaudvar között. Az állomáson csoki- és italautomata, illetve mosdó is található.

Kék infó: OKT01
Útvonal: Szeleste > Bögöt > Csénye > Csényeújmajor > Sárvár
Táv: 26,50 km
Szint: +250 m ; -276 m
Mozgási idő: 5:45
Egész idő: 6:47

További fényképek, sztorik, érdekességek:
Facebook
Instagram