Subaru Road Trip - 2657 km autóval és 164700 lépés
Ahogy azt ígértük, jövünk a Subaru Road Tripünk élménybeszámolójával. Visszagondolva már elég régen volt az utazásunk, de legalább még ebben az évben.
Október végén elmentünk egy 4 országot érintő autós utazásra. Az alábbi helyeket látogattuk meg: Ljubljana, Bled, Vintgár szurdok, Mangart nyereg, Padova, Velence, Pó delta vidéke, San Marino, Firenze, Bologna, Gmünd, Villach, Wörthi tó. Nézzük is sorban, milyen volt ez a kaland.
Utunk első állomása a szlovén óriás fánkoshoz vezetett. Ez Trojane településen található, az autópálya mellett. A számos finom sütemény mellett 2 fánk kapható itt: hagyományos porcukros baracklekvár töltelékkel és csokis kókuszos vaníliás pudingos töltelékkel. Méretét tekintve tényleg illik rá az óriás jelző, egy darab felér egy teljes étkezéssel:
Ezt követően a Szlovén fővárosba tartottunk. Az eső végig esett, de ez nem tántorított el minket, felmentünk a Ljubljanai várba. Előtte megnéztük az óvárosban a Hármas hidat és főteret, majd a piacon átcaplatva eljutottunk a vár siklójához. Az üveg sikló 1 perc alatt ér el a vár gyomrába. Mivel mi esőben voltunk, nem volt tömeg, így kényelmesen eltölthettünk pár órát a várban, úgy, hogy mindent meg tudtunk nézni. A különböző várban és környékén található leletek, festmények mellett megnézhetjük a vár börtönét is, ahol Gróf Batthányi Lajos is raboskodott 1849 május 5-től július 23-ig.
Felmentünk a vártoronyba, melyen több szinten keresztül nézhettük a kis fővárost. Láthattunk egy természetfotó kiállítást, pihenhettünk a szépen kifestett és karbantartott várkápolnában és megnézhettük az időközi kiállítást, mely a sárkányokról szólt. Ezen megtudhattuk, hogy Ljubljana életében fontos elem a sárkány: megtalálható a hidaikon, a meséikben, a történeteikben, így nem meglepően a címerükben is. A várból lefelé egy kellemes, könnyed, fákkal körülvett út vezet lefelé, mely vége a már említett sárkányos hídnál van.
Összességében a város nagyon szép, jó hangulatú, tiszta, rendezett és nagyon kicsi. Nem hiába, Európa egyik legkisebb fővárosa, de ezt értékeivel nagyon jól ellensúlyozza.
Még aznap Bledbe vettük az irányt, ahol a szállásunk is volt. Először is felmentünk a híres Bledi várba. Nem hiába a jelző: romantikus, szépen karbantartott, tiszta vár ez. Minden helysége ki van használva, több kiállító teremmel is rendelkezik. A kilátás innen meseszép, hiszen a vár alatt terül el a Bledi-tó, partján pedig Bled városa. Amerre csak nézünk hegyek ölelik körbe ezt a meseszép tájat.
Ha egy kicsit megéheznénk (de ha nem, akkor is) érdemes a várban a panorámát csodálva enni egy bledi krémest. Természetesen ez kapható a vár büféjében, ami nem is csoda, hiszen eszméletlen finom. A magyar változattal ellentétben ebben a vanília puding sokkal vaníliásabb, a süti pedig nem kocka, hanem téglatest alakú.
Másnap a Vintgár-szurdokba mentünk, mely nagyjából 5 km-re fekszik Bled várásától, észak felé. Érdemes reggel időben érkezni, a nyitás környékén, mert hamar megtelik a nagy parkoló és a szurdok is. A nagyjából 1,6 km hosszú szurdokot nehéz szavakkal leírni (ahogy mindent ami Bledben és környékén található). A tiszta, hideg víz mentén sétálva megfigyelhetünk pár halat, akik vígan úszkálnak. A szurdok szép, rendezett, látszik, hogy folyamatosan karbantartják. Az út vége felé egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a fejünk felett van egy régi, kőből készült vasúti híd, majd alatta egy gát, mely egy régi vízerőmű. Kicsivel arrébb pedig egy nagyobb vízeséssel zárul a szurdok. Ami viszont kellemetlen, az az, hogy visszafelé is ugyanazon az útvonalon kell haladnunk, amely a nagy tömegben nagyon nehézkes és olykor konfliktusokat is szülhet.
A 1,5-2 óra szurdoksétálás után visszamentünk Bled kék szívéhez. Kényelmes, nem sietős, folyton fotózós, párszor megpihenős tempóban körbesétáltuk a tavat. A kihelyezett információs táblákról megtudtuk, hogy a Bledi-tó Szlovénia második legnagyobb természetes tava, amely egy jégkorszaki gleccser maradványtava. 2,1 km hosszú és 1,4 km széles, így a nem túl nagy mérete miatt is tényleg megéri körbesétálni. Aki viszont a vízen jobban szeret lenni, azoknak se kell aggódni, hiszen rengeteg csónakbérlési lehetőség áll rendelkezésre. A tavon sok kacsa és hattyú is úszkál, de szezonban evező versenyeket és edzéseket is tartanak a vízen. A tó közepén lévő kis szigeten található a Mária mennybemenetele templomba folyamatosan érkeztek a csónakok, a turisták. A tó körül végig többféle szelektív kukával is találkozhatunk, így szerencsére eldobott szeméttel se találkoztunk.
A következő napon kocsiba pattantunk, és elmentünk a Mangart-nyereghez. Erről már itt, egy különálló blogbejegyzésben beszámoltam.
Ezt követően Olaszországban, Padovába szálltunk meg. Másnap reggel kimentünk a vasútállomásra, és vonatra szállva elmentünk Velencébe. (Másodjára már jó vonatra is szálltunk.) A vonatozás remek volt, két emeletes, tiszta, rendezett, szerelvényen utaztunk. Az olasz vízivárosban vaporettora szálltunk, elmentünk megnézni a kissé víz áztatta Szent Márk teret a megszámlálhatatlan turistával, majd a kis sikátorokon és kis hidakon sétáltunk keresztül-kasul a városkában. Evés-ivás és a fokozottan növekvő emberundor után újra vonatra szálltunk. A vonatjegy egy felnőtt személynek, csak oda, másodosztályon 4.25 EUR.
Miután leszálltunk Padova vasútállomásán, megnéztük ezt a várost is. Több kisebb-nagyobb park és templom után kilyukadtunk a város leglátványosabb helyénél, a Prato della Valle ovális alakú terén, mely füvét és fáit 78 szobor és víz veszi körül.
A város szinte olyan, mint minden olasz város: érződik a történelem, a művészet, az olasz életérzés. Egy nap alatt minden fontosabb dolog megnézhető.
Egy kiadós alvás után megnéztük a Pó delta vidékét, ahol a hosszú észak-olaszországi folyó az Adriai-tengerbe ömlik. A nemzeti park nem olyan, mint a nálunk megszokott nemzeti parkok. Autóval bejárható az egész, több kisebb tanyavilág található, melyek földjein folyamatosan folyik a termelés. Extra érdekesség, hogy az országban kitermelt halak nagyjából 3/4-ét itt halásszák. Ezenkívül e vidéken nagyon sok a hód, jobban mondva a halott hód... A töltésen menő úton rengeteg elütött tetemet láttunk.
Ezt követően San Marinoba mentünk, ahol bejártuk szinte az egész hegyre épített óvárost. Érdekesség, hogy sokan azt hiszik, található itt vár, de nem, "csupán" 3 figyelőtorony. A bejáráshoz szintén elég 1 nap, így is mindent meg tudunk nézni. Mi sajnos már későn érkeztünk, így a tornyokba nem tudunk bemenni, mert az őszi nyitva tartás szerint addigra bezártak, de e nélkül is nagyon szép élményekkel gazdagodtunk. A várfal mentén sétálva nagyon szép rálátásunk van San Marino köztársaságára, dombjaira, hegyeire, lakóhelyeire. A főváros légköre, atmoszférája olyan, hogy az ember szinte várja, hogy mikor ugrik elé egy talpig páncélba öltözött harcos.
Másnap nehéz szívvel hagytuk hátra az országot, és tértünk vissza Olaszországba, ahol most Firenze felé vettük az irányt. Velence után nagyon erős tömegundorunk lett, ezért a fő turista látványosságokkal teli belvárosba el se mentünk, csupán 2 nagy kertet jártunk végig. Először a Bardini-kertbe tértünk be, mely egy nagyon aranyos, kisebb méretű, hangulatos kert. Több olyan pontja is van, melyről nagyon szépen ráláthatunk a városra, ezeket a kasszás hölgy magától be is rajzolta nekünk a kapott térképen. Ezt követően betértünk a mellette található Boboli-kertbe. Ez egy hatalmas nagy kert, mely szinte mérnöki precizitással van elrendezve. Érdekessége, hogy nagy szintkülönbségek vannak, az egyik oldala sokkal magasabban terül el, mint a másik. Így nem csak sokat lehet itt sétálni, hanem még a szinteket is leküzdhetjük. A kertnek több bejárata is van, de nagyon figyelmesnek kell lennünk, hogy ezek hol helyezkednek el. Mi nem tudunk azon kimenni, amin bejöttünk, mert azt estére se szó- se beszéd bezárták. Így végül a "fő"be- és kijáraton tudtunk távozni, de nagyon sokan hitték velünk együtt, hogy bezártak minket a kertbe. Továbbá fontos lehet még az, hogy a kasszánál nem kapunk térképet, így érdemes a kihelyezett nagy térképet lefotózni, még akkor is, ha nincs rajta túl sok információ.
A következő nap Bologna felé vettük az irányt. Nagyon tetszett, hogy a város szinte összes épülete ugyanabból a 3-4 féle színből áll: narancssárga - citromsárga - téglavörös és ezek árnyalatai. Ez a város cseppet se mondható nyugodtnak, mert annyi ember van benne, hogy állandó a lüktetés, az élet. Nem tudom, hogy emiatt-e de ebben a városban találtunk egy nagyon finom pizzériát és egy nagyon finom cukrászdát is. Mint a két helyen nagyon kedvesek is voltak az ott dolgozók, de persze mindenhol ahol megfordultunk, csak ezen a két helyen még annál is jobban. A cukrászdában dolgozó tulajdonos néni például még meg is áldott minket. Bologna híres tornyaiba sajnos nem tudunk felmenni, mert le voltak zárva. A főbb látványosságoknál pedig állandóan jelen voltak a katonák és a rendőrök is.
Másnap egy kiadós kocsikázás várt ránk, hiszen Bolognából egészen az osztrák Villach városáig autóztunk. De még mielőtt megérkeztünk volna, tettünk egy kis kitérőt Gmündbe, ahol megnéztük a Porsche múzeumot és a helyi finom süteményeket.
Az eső végig szakadt, és szakadt. Este csak egy kis kört tettünk a belvárosban, a szállásunk körül.
Majd másnap, az utazásunk utolsó napján a mindkettőnk számára fontos és szeretett Wörthi-tóhoz mentünk. Sajnos ezen a napon is végig szakadt az eső, így a kocsiból ki se szállva autókáztuk végig a tó déli partját, majd haladtunk vissza kis hazánkba.
Utólag megtudtuk, hogy nagy mázlink volt Olaszországban, hiszen az ott tartózkodásunk utáni napokban elárasztotta a víz Velencét, és a heves esőzések miatt több utat is lezártak (Ausztriában is), és több katasztrófa is történt.
Utunkat most nem mértük, csupán a kocsi kilométer számlálójára és a mobilom lépésszámlálójára tudtunk hagyatkozni.
Az élmény örök, sose feledjük el, de azért rengeteg képet is készítettünk. Nagyon nehéz volt kiválasztani azokat, amelyeket végül feltöltöttünk ebbe a bejegyzésbe, de talán sikerült jókat kiválasztani a teljesség igénye nélkül.